A feladásról

larzen (4887)

Végigküzdeni, amikor már nem esik jól, amikor már kín minden lépés, amikor már semmi másra nem tudsz gondolni, csak hogy legyen vége, mindezt órákon keresztül, ráadásul ezek a leglassabb órák az életedben, amikor már csak egyetlen fogadalmad van: hogy soha többet, de mégis, mint akit szárny emel :) bemész, kínlódva, zombiként, kicsit hősként, mert nem hagytad magad és legyőzted a fájdalmaidat, legyőzted ezt a kihívást.
Vagy választod a könnyebb(?) utat, hogy nem kínzod a tested, de kínzod inkább a lelked, arra gondolva hogy csak egyszer kellett volna bírni még egy kicsit, de a dicsőség örökké megmaradna, hogy tudod, akár sikerülhetett is volna, mert tudod, hogy képes vagy rá. Fájó szívvel gondolni a többiekre, akiknek sikerült, akikkel együtt örültél volna a célban, mert az ember vágyik a sikerre. És hiába tudod, hogy okosan döntöttél, hiába tudod, hogy Te már bizonyítottál, akkor is keserű kicsit a szájízed.
A választás nem könnyű.

Tvik (2002 06 04)

Az ember alapvetően azért indul el egy teljesítménytúrán, hogy teljesítse azt. Viszont bejöhetnek a képbe olyan előre nem látható tényezők, mint egy sérülés, az időjárás hirtelen változása, eltévedés, betervezett víz- vagy
élelmiszerfelvevőhely kimaradása ami a túrázót váratlanul érheti. Vagy megeshet, hogy elszámítja magát a teljesítőképességét vagy a magával vitt tápanyagot illetően. Ekkor a teljesítendő feladat nehezebbé válik, de nem biztos hogy megoldhatatlanná.

Egy eltévedés ténye nagyon negatívan befolyásolja az ember pszichés állapotát, ezért ilyenkor lehetőség szerint villámgyorsan, de hideg fejjel (sötétben időnként kikapcsolt lámpával) vissza kell találni a túraútvonal
bármely szakaszára, ahol a többi túrázó útbaigazítást adhat. Csak ezután érdemes gondolkodni azon, hogy akkor most hogyan tovább. (A nagyobb kihívást általában érdemes lebontani kisebbekre. Ezt könnyebb feldolgozni, és ha az egyik kisebb feladatot teljesítettük, a sikerélmény könnyíti a továbbjutást.)

Ha az időjárás rosszra fordul, az egy érdekes eset, mert akkor nemhogy óvatosan kell menni, hanem gyorsabb tempóra kell kapcsolni, hogy minél kevesebb időt kelljen eltölteni a sárban, hóban, esőben, kánikulában, ami
szintén sok erőt kivenne az emberből.

A sérülés, kimerültség vagy a tápanyaghiány lassabb haladásra késztet. Tapasztalataim szerint van egy sík terepen 4km/óra körüli tempó, amit teljesen kimerülve is tartani tudok. Igaz, emelkedőkön 50 méterenként fél
perc pihenő szükségeltetik. (Ilyenkor víz, kaja sokat tud segíteni, már ha van.) Viszont a pihenőkkel óvatosan kell bánni, mert könnyen lemerevedik az ember. Itt is érdemes lebontani a feladatot. Pl. csak arra kell koncentrálni, hogy az adott emelkedőn feljussunk. Utána úgyis lejtő jön, ami pihentet. Sérülés esetén figyelni kell, hogy a fájdalom erősödik-e. Ha erősödik, még lassabb tempóra kell váltani. (A kisebb hámsérüléseket itt nem igazán tartom sérülésnek.) Arra is ügyelni kell, hogy kimerülten jóval balesetveszélyesebb a túrázás. Félig nyitott szemmel, összeszorított foggal, mindig a következő lépésre koncentrálva még több tíz kilométert le lehet
gyalogolni. Először a saját -teljesítési idővel kapcsolatos- igényeket kell lejjebb adni, végül mérlegelni kell, hogy a lassabb tempóval is beérünk-e szintidőn belül maradandó károsodás nélkül, vagy a célt egy közlekedési és
regenerálódási szempontból értelmes kilépési pont keresésére kell redukálni, lemondva ezzel -na nemcsak a jelvényről- hanem a teljesítés jóleső és nagyszerű emlékéről.

miki (2002 06 23)

Most már két feladott túrám van, úgyhogy egyre nagyobb szaktekintély vagyok a témában :-). Érdekes, hogy egyik esetben sem sérülés vagy kimerültség volt az ok, hanem az, hogy valami más céllal indultam, mint a szintidőn belüli teljesítés. Először a Rokin azért, mert nem tudtam tartani az általam önkényesen kijelölt sebességet és nem volt meg a felszerelésem meg az elszántságom, hogy kinn töltsem az éjszakát. Most pedig azért, mert igazából nem a Balaton 50-re, hanem egy 6 órás edzésfutásra készültem lelkileg.